Így néz ki a csaknem ezeréves malom, amely ma is működik

Nem sokáig olvasgatta az étlapot, azonnal tudta, hogy mit kér, sőt, én is tudtam. „Marhapörköltet kérnék pincemester módra" - mondta Apám a falu vendéglőjében, aztán óvatosan becsukta az étlapot, bólintott, hát, persze, hogy marhapörkölt. A hatalmas adag étel hamar megérkezett, és ő elégedetten nézte a szaftos húsokat, szinte ráfeledkezett, még mosolygott is, aztán lassan megfogta a villát, és azzal a jól ismert, csibészes tekintetével rám pillantott: nézzük, finom-e annyira, mint amennyire szép. Mert - ugye – igenis szép ez a marhapörkölt, és az illata is fantasztikus, de vajon puha-e a hús? Beleszúrt a villával az egyik húskockába, amely darabokra omlott. Ez igen, mosolygott. Aztán többet nem is beszélgettünk akkor, ott, Örvényesen, hanem csendben ettünk, Apám néha csettintett, elégedett volt, az már szent igaz. Egy nagyon laza fröccsöt ivott hozzá, szigorúan vörösborból. Egy deci bor, négy deci szóda. Ebéd után szerettem volna sétálni a faluban - előtte nem jártunk még ott. „Apa, gyere, nézzük meg a híres malmot, vagy kóstoljuk meg a forrás vizét. Tudod, azt mondják, hogy aki ebből iszik, sokáig él." De nem tudtuk megnézni a települést. Apám akkor már alig tudott járni. Éppen az autóig elbotorkált, aztán elhajtottunk. Akkor nem tudtam, hogy az volt az utolsó ebédünk együtt.

A 71-es úton autózunk, amikor megpillantom Örvényest, és eszembe jut az az ebéd. Behajtunk hát a faluba, hogy megnézzük, ami akkor elmaradt: a falut, a malmot, és talán még a forrásból is iszunk.
Bár a balatoni szezon közepén járunk, Örvényes mégis csendes. Nagyon csendes. A lépteink szinte visszhangzanak az utcán.

Egy tizenéves forma kisfiú papucsának csattogása veri fel a csendet, szőke, sovány gyerek, három kétliteres palackkal a hóna alatt. A Pán-forráshoz igyekszik, nem néz se jobbra, se balra, azonnal tölteni kezdi a palackokat.

Közelebb megyek, nézem a forrást. A díszkutat helyi kőből rakták. A Pán-forrás felirat alatt egy ijesztő fej, ami alól folyik a víz.

Két táblát is kiraktak a kúthoz: az egyik a felújításról szól, a másikon pedig azt olvasom: „Nem bevizsgált forrásvíz."
A kisfiú pedig tölti a forrásvizet a palackokba.
„Mióta isszátok ezt a vizet?" - kérdezem.
„Hát, mindig is ezt ittuk. De mindenki ezt issza a faluban" - mosolyog.
„De hát nem vizsgálták be a vizet, ezt ki is írták a kút oldalára."
„Az nem számít" - mondja. Cserfes, vidám gyerek, azt is megtudom, hogy Örvényesen lakik, nem átutazó, és nemcsak itt nyaral a szüleivel, hanem itt él.
„Nézze meg, gyönyörű, tiszta, hideg víz. Az egész falu ezt issza. Nagyon régóta. Az emberek pedig sokáig élnek itt. Nyolcvan évnél is tovább, és a legtöbb idős ember teljesen egészséges. Jót tesz ez a víz mindenkinek itt a faluban" - mondja, aztán már fut is haza.
Persze, én is megkóstolom a hűs forrásvizet.
Aztán tovább sétálunk - a temetődombhoz érünk. Felmegyünk, ahonnan a kilátás a Balatonra lenyűgöző.

Nemsokára a malomhoz érünk. A híres örvényesi vízimalomhoz.

Benyitunk a kapun, de sehol senki. Jó napot - kiáltom csak úgy a semmibe, mire a malomhoz tartozó házikóból - amelynek a falán két évszám olvasható: 1055 és 1957 - kijön egy férfi. Pál Imre, a múzeum munkatársa.

„Látja azt az évszámot a falon? - kérdi. „1055. Azóta létezik ez a malom. Vagyis: 964 éve várja, hogy önök meglátogassák. Ez a legöregebb működőképes malom az országban. 1055-ben már említik a korabeli dokumentumok: akkor adományozta a malmot I. András a tihanyi Bencés Apátságnak."
De a kerék most áll - mondom. Mire Pál Imre azt mondja: na, próbálja megbillenteni. Odamegyek a hatalmas kerékhez, és tolom teljes erőből, pedig nyilvánvaló, hogy egy centit sem mozdul majd, hiába minden.

„Na, fújja fel magát még egyszer, és próbálja újra" - mondja, de semmi. A kerék meg sem moccan.
„Csak nehogy pironkodás legyen a vége" - mosolyog, aztán bemegy a házba, és elindítja a patakot.
A víz zúdulni kezd fentről a malomkerékre, de ne egy erős folyású folyót képzeljenek, hanem egy patakocskát, amely csupán csörgedezik. A keréken pedig kis kazetták vannak, amelyek szépen lassan megtelnek vízzel. A kerék megmozdul, és forogni kezd.

„Nézze meg, milyen kevés víz elég ahhoz, hogy elindítsa a kereket" - mutatja büszkén Pál Imre. Aztán elmagyarázza, hogy ez hogyan is lehetséges. Vagyis, inkább engem kérdez – azt szeretné, ha én fejteném meg a titkot.
„Mi forgatja a kereket?"
„Hát, a víz ereje."
„Csípős a víz? Vagy sokat birkózott, azért erős?"
„Jó, persze, viccel velem, szóval, nem az ereje, hanem a súlya" - mondom, és nevetünk.

„Így van. A keréken kis kazetták vannak, amelyek telítődnek vízzel. A víz súlya indítja el a kereket. Olyanok ezek a kis fakazetták, mint a szatyrok. Fentről folyik a víz a kerékre, a kis kazetták egyenként telítődnek, aztán elindul a kerék. Ahogyan forog, a víz kiömlik a kis „szatyrokból", majd újra és újra megtelik. Ez a malom nagyon különleges. Egyáltalán nem olyan, mint a tatai vagy a tapolcai, vagy az alföldi malmok voltak. Itt ugyanis a patak fentről ömlik a kerékre. Vagyis: ahhoz, hogy ez a malom működhessen, az kell, hogy legyen a patak felvize és alvize között akkora szintkülönbség, hogy ez a hatalmas kerék beférjen. Sík vidéken alulról robogtatják a vizet a kerékre, az forgatja."

Aztán mutatja az épületet, amely utoljára 1740-ben változott. Azóta érintetlenek a falak. Persze, a malomkerék és a többi berendezés már nem eredeti, azokat az évszázadok során folyamatosan cserélték, újították. Amikor megkérdezem, hogy van-e valami, ami eredeti a malomban, vagyis csaknem ezeréves, Pál Imre azt mondja: a patak és a meder.

„Ez a malom 1892-ig a tihanyi apát tulajdona volt. Az apátság adta bérbe a molnároknak. 1952-ben államosították. Azóta az állam tulajdona. A malom egyébként 1985-ig működött folyamatosan, a molnárok karbantartották, így maradt fenn ilyen szép állapotban. Most, hogy elindítottuk a kereket, már hallja, bent is zakatol valami. Jöjjenek, nézzék meg."

Bent zakatolnak a gépek, forog a két malomhenger, Pál Imre magyarázza a működést, amely lényegében a víz súlyával és a gravitáció erejével működik.

A bejáratnál egy mérleg, itt mérték meg az őrölni való gabonát, és itt kérte el a fizetségét a molnár. Ez általában tíz százalék volt.
„Aztán a gabonát itt öntötte fel a garatra" - mutatja a hosszú, zsákszerű valamit, aminek a szája egészen fent van, talán létra segítségével tudta csak beleönteni a molnár a búzát.
„Szóval, innen a mondás" - mondom. Felönt a garatra.

Aztán tovább magyarázza a berendezéseket, hogyan szállítják a kis tartályok a gabonát az őrlőhengerekhez, hová ömlik a dara és hová a liszt, persze, én egy idő után elveszítem a fonalat, de figyelek, minden erőmmel próbálom megérteni, hogyan működhet egy ilyen hatalmas, összetett berendezés. Egy kis víz és a gravitáció. Semmi más nem kell hozzá. És a több mázsás szerkezetek működni kezdenek.

Pál Imre minden nap zsírozza, olajozza, ápolja a malmot - ezért zakatol ilyen halkan.
Továbbmegyünk egy másik szobába, ami a molnár pihenőszobája volt. A táskámat szorongatom, viszem magammal. Pál Tibor megnyugtat, hagyjam csak ott a táskát, ahol van, csak arra vigyázzak, nehogy beletegyen valaki valamit.
„Ide ugyanolyan értékes emberek járnak, mint maguk" - mondja. Soha semmi nem tűnt el.
A pihenőszoba nagyon kicsi. Pál Imre azt mondja: régen nem a szomszédnak építkeztek, hanem a szükségnek. Se több, se kevesebb nem volt a házban, csak ami kellett.

„A malom éjjel-nappal ment. A molnár néha bejött a szobába, lepihent, de folyamatosan fülelt, hogy őröl-e a malom."
A pici szobában Magyarország négy legjellemzőbb gabonáját is megismerhetjük: a búzát, árpát, zabot és a rozst. Ezenkívül az évszázadok óta itt dolgozó molnárcsaládok használati tárgyait is megnézhetjük.
„1950 óta hárman üzemeltettük a malmot. Az utolsó molnár 1985-ig dolgozott. Aztán az elődöm már malomipari műszaki oldalról érkezett, ő is ugyanolyan szépen rendben tartotta, mint én."

„És utódja van-e már?" – kérdezem.
„Utód? Van még húsz évem. Mire az eljár, addigra lesz. Készen kap mindent."
Elbúcsúzunk, ballagunk kifelé, és látjuk, hogy egy család érkezett.

A malmot nézik – a különös kereket. Pál Imre gyorsan elzárja a vizet. A kerék megáll. Aztán megszólítja a társaság egyik férfitagját.
„Na, uram, fújja fel magát, és próbálja megbillenteni a kereket. Csak nehogy pironkodás legyen a vége."